ListingCategories "Agrár- és élelmiszer - gazdaság"

A nemzeti érték rövid, szöveges bemutatása, egyedi jellemzőinek és történetének leírása:

Az 1930-as években egy széleskörű akció keretei között Magyarországon borközraktárak vagy állami borpincék sora épült, amelyek napjainkra szervesen hozzátartoznak egy-egy borvidék, egy-egy bortermelő település épített örökségéhez. A helyszín kiválasztásánál alapvető szempontnak számítottak a kedvező szállítási viszonyok, éppen ezért a közpincék egy része vasútállomások, vasúti megállók közelében létesült. A borközraktár hivatalos műszaki átvétele 1938 februárjában megtörtént az illetékes minisztérium szakembereinek a jelenlétében, akik elismerésüket fejezték ki mind a tervezőnek, mind pedig a kivitelezőnek. Külön kihangsúlyozták azt, hogy az 1937-ben épült tizenkét pince közül a csongrádi sikerült a legtökéletesebben a kivitelezés tekintetében. A borközraktárak működése számára a hatóságok egységes szabályzatot alkottak, a létesítményeket pedig a tárolóedényeken kívül különböző eszközökkel szerelték fel. A pince nagy mennyiségű bor befogadására és tárolására bizonyult alkalmasnak. Ezek a létesítmények, köztük a csongrádi is, lehetőséget kínáltak arra, hogy szétaprózott birtokstruktúrával rendelkező bortermelő településeken, térségeken típusborok készüljenek, amelyeket nagy tételekben könnyebb volt értékesíteni.

A nemzeti érték rövid, szöveges bemutatása, egyedi jellemzőinek és történetének leírása:

A magyar parasztkonyha egyik legrégebbi, csíráztatott gabona felhasználásával készült édes süteménye. A nem minden tájegységünkön ismert édesség a Nyugat-Dunántúlon szalados, ill. málé, a Dunántúlon csiripiszli, a Kisalföldön kőtés, kötis, Budapest környékén biracs, a Duna-kanyarban méra, az Alföldön csíramálé néven ismert. Olcsó, ízletes, és mivel zsírtalan sütemény, fogyasztása főként az adventi és húsvéti böjti időszakhoz kapcsolódott. B-, D- és E-vitamin tartalma kiemelkedően magas. A csongrádi asszonyok által is készített édesség hosszú időre feledésbe merült, újra éledése a rendszerváltást követő évekre tehető, de ma már többnyire nem házi, hanem „nagyüzemi” készítésről beszélhetünk.
Nem csak az elnevezés, de tájegységenként a csíráztatást követően a készítés módja sem azonos. A csongrádi csíramálét a következő módon készítik. A tiszta, egész szemű búzát beáztatjuk úgy, hogy a víz teljesen ellepje. Egy nap után a vizet leöntjük és legalább háromszor átmossuk tiszta vízzel. A teljesen tiszta búzát kb. három centiméter vastagon kiterítjük. A búza megfelelő hőmérséklet mellett gyökérzetet és csírát növeszt. A tökéletesen kicsírázott búza gyökérzete hófehér és egybefüggő. A csíramálé édességének 70%-át a gyökérzet tartalmazza. A táblákat ledaráljuk, átmossuk a pépet, majd elválasztjuk a rostanyagot a csíralétől. Ezt a tiszta levet liszttel csomómentesen elkeverjük. Az elkészült kovászt tepsikbe öntjük és kemencében aranysárgára sütjük.
A csíramálé a megyei értéktárnak is része.